Tanulóéveim Kazincbarcikán 1957

http://barcikaihistorias.hu/tanuloeveim-kazincbarcikan-1957%E2%80%921960/1956. év telén a Nyíregyházi rádió akkori esti adásában megjelent egy rövid hír: kőműves- és ácstanulókat vesznek fel Kazincbarcikára a 112. számú szakmunkásképzőbe. Elhatároztam, hogy jelentkezem a hirdetésre.

Az általános iskola elvégzése után, 1955-ben nem mentem tovább tanulni, édesapámmal mezőgazdasági munkát végeztem. Kapáltam, kaszáltam és állatokat neveltem, illetve gondoztam.

Édesapám ‒ eredeti szakmája ács ‒ tudomást szerezve elhatározásomról, nagyon a lelkemre kötötte, ha már ilyen jellegű szakmát választok, akkor legalább kőművesnek jelentkezzem, mert az mégiscsak könnyebb szakma. A kőműveseket kiszolgálják, míg az ácsok mindent maguk kell, hogy cipeljenek.

A felvételi elbeszélgetést Nyíregyházán, a megyeháza épületében tartották. Hajdúnánásról kerékpároztunk be, kb. 27 km-t tekertünk. Itt jelentkeztek a Szabolcs-Szatmár megyei fiatalok. Valamikor a délutáni órákban került rám a sor, és a beszélgetés végén mindenkivel közölték, hogy megfelelt-e vagy sem, mert azért voltak olyanok is, akiket nem vettek fel.

A mi nagy családunk

Amit már a gyakorlatban tudtunk, azt elméletben is megtanultuk

Nagyon érdekesnek tartottuk akkor, hogy a tanév nem 1957. szeptember 1-jén kezdődik, mint általában az iskolai évek. Nekünk 1957. április 1-jére kellett megjelenni és kezdeni a tanévet, ami a következő év márciusáig tart majd. Később beláttuk, hogy ez nagyon helyes döntés volt, mert az építőipar szezonális foglalkoztatást igényelt, és így minket munkaerő-utánpótlásként is lehetett foglalkoztatni.

Amikor megérkeztünk Kazincbarcikára, az Építők útján egy többszintes épület második lépcsőháza előtt fogadtak bennünket. Itt szállásoltak el minket, 14-en voltunk egy szobában, emeletes ágyakon elhelyezve. Az épület legfelső szintjén lett kialakítva társalgó, ahol az egyéni tanulást is megoldottuk. (Később egy másik lépcsőházat is az intézethez csatoltak.) A fegyelem szerintem abban az időben nagyobb volt, mint a hetvenes években a sorkatonáknál. Reggeli zenés ébresztők korabeli dalokra. Az étkezések is parancsszóra és időre, mert egyszerre nem fértünk el az étkezőben, amit az elmúlt hónapban (2015. november) bontottak le a városban ‒ nosztalgiáztam is egy kicsit újra.

Mindennap volt egy óra kimenő vagy kimaradási lehetőség a városban ‒ ha megfelelőképpen viselkedtünk. Hétvégeken is meghatározott idejű kimaradások voltak, de ott is figyelembe vették az egész heti egyéni munkát, s annak alapján jutalmaztak vagy büntettek. Szerencsénk volt, mert az otthonvezető Vincze Sándor ‒ egyben történelemtanár is ‒ nagyon humánus ember volt. Az akkori igazgató, Szabó József kevesebbet találkozott a tanulókkal, de tudtuk róla, hogy ő viszont nagyon katonás és pedáns ember volt. A fegyelemre egy jellemző momentum: április 1-jére érkeztünk, de már másnap kiosztották a munkaruhákat és az egyensapkát (mert már csak ez volt, ami megkülönböztetett minket a többi tanulótól ‒ ugyanis a bányásztanulóknak továbbra is járt az egyenruha is), és közölték, hogy május elsején az intézeti tanulók felvonulnak a város lakosságával és a többi üzem dolgozóival. Ennek megfelelően kell begyakorolni a menetelést ‒ tehát a beérkezés első percétől fegyelmet követeltek. Az egyenruha a munkásruha volt és az egyensapka, amely „tányérsapka jellegű”, de nem kemény anyagból készült, és a simléder felett kék és fehér csíkkal volt körbevonva.

10 fiatal tanulóra jutott egy szakoktató, és egy osztály pedig két ilyen csoportból tevődött össze. Szakoktatóink Csizmadia Lajos és Varga János kőműves szakemberek voltak, ők Orosházáról jártak Kazincbarcikára dolgozni. Gondolom, azt megelőzően, hogy oktatónak kiválasztották őket, ők is kőművesként dolgoztak az építőipari vállalatnál Kazincbarcikán.

A képen Csizmadia Lajos és két szülő látható az 1959. március 12-i szülői értekezlet után. Szülők: Vigh Imréné és Reszegi Miklósné, a tanulók: Vigh Oszkár, Spinda Mihály és Reszegi Lajos

Csizmadi Lajos szakoktató mester és néhány tanulótárs 1959. március 12-én

A „J” épülettel szembeni épületnek akkor még csak a falazata volt kész, és annak a pincéjébe vitettek több köbméter homokot, az helyettesítette a habarcsot és a több száz kisméretű téglát. Ott tanultuk meg a téglafalazást, a téglakötéseket, a vízszintes és függőleges fugák jelentőségét, a különböző kőműves szerszámok magyar és német neveit, mint például fangli-serpenyő. Megtanultuk a szerszámok helyes használatát, a munkavédelmi és tűzvédelmi előírásokat is, és azt követően indítottak bennünket az építési területre „élesbe” elkezdeni a falazó munkát. Szerencsére akkora már csak elméletben kellett tudni a Maximenko-féle* falazásról és a sztahanovista mozgalomról.

Emlékszem, az első munkánk az Építők útján lévő „kifli” épület volt (néhányan az oktató javaslatára építettünk egy trafóházat is), azt az épületet teljes egészében az ipari tanulók falazták, az ácstanulók állványokat készítettek a falazáshoz és vakoláshoz.

Itt tanultuk meg a vakolópisztoly használatát, itt láttunk először habarcskeverő gépeket, amelyek nagy teljesítményű kompresszorral a helyszínre juttatják fel a habarcsot. Falaztunk, vakoltunk, födémeket helyeztünk el, cserépfedést végeztünk, aljazatbetont készítettünk. 1 m3 fal falazásához 400 db kisméretű téglát kellett felhasználni; egy kisméretű tégla méretei: 25×12,5×6,5 cm! Normál körülmények között egy kőművesnek napi nyolcórai munkában illik 3–4 m3 falat rakni, ez 1200–1600 db kisméretű tégla nyolcórás műszakban. Ezeket a munkákat végeztük egészen 1957. november hó 1-jéig. Aztán beültünk az iskolapadokba, és amit már a gyakorlatban tudtunk, azt elméletben is megtanultuk. Ehhez jöttek még a közismereti tantárgyak, mint a magyar, történelem, földrajz, matematika. A szakmai tantárgyakon belül el kellett sajátítani a szakismeretet, szakrajzot, anyagismeretet, és meg kellett tanulni az épülettervezés és tervolvasás minden apró részletét.

Ezekkel az elméleti tantárgyakkal foglalkoztunk a következő év márciusáig, ahol aztán számot kellett adni a tanultakról, ezzel fejeződött be az első tanév. Két hét pihenő szabadság után kezdtük el a következő tanévet, 1958. április 1-jén tovább folytattuk a gyakorlati munkát. Megtanultunk válaszfalat rakni, vakolni kívül és belül, kőporoztunk és különböző burkolatokat készítettünk, vízszinteset és függőlegeset.

Ebben az évben kezdtünk el egy 16 tantermes iskola építését a Tardona-patak és a bányászszállások környékén, hogy most hogyan nevezik ezt az iskolát, nem tudom. (Központi Általános Iskola, az épülete felújításra és új funkcióra vár – a szerk.) Ott tanultuk meg, hogy hogyan kell terméskőből falat rakni, ugyanis ennek az iskolának a kerítéslábazatát terméskőből raktuk. Ezt követően kezdtük el mi, tanulók a „Libalegelő” területére tervezett kétszintes lakások építését, ez azért volt új és érdekes számunkra, mert ezek az épületek 5-6 méteres vasbeton cölöpökre lettek építve, azt követően a cölöpök kaptak egy vasbeton koszorút és erre került a falazat. Itt is csináltunk belső-külső vakolást és kőporozást. Ezeket a munkákat már mint „jól” képzett szakemberek végeztük, legalábbis akkor ezt hittük. 1958 novemberében újra az elméleti képzésre került sor, ami már felkészített bennünket a következő évi ‒ márciusi – szakmunkásvizsgára.

Élményt s egyben kemény munkát is jelentett, amikor egy-egy tehervagon-szerelvény beállt az étkező mögötti sínre, és cement, mész, tégla és egyéb építőanyag kirakodására nyílott lehetőség. Versenyeztünk, hogy ki nyeri el azt a lehetőséget, hogy az ösztöndíj mellett pénzt is kereshessen. Versenyre keltünk a tanulás, a jó magaviselet és a jó munkavégzés területén, hogy több pénzünk jusson szórakozásra és ennivalóra, ugyanis csak az mehetett vagont kirakni, akinek a munkájára, magatartására és tanulására nem volt panasz. Ami ennivalót akkor kaptunk, kalóriában biztosan megfelelt az előírásoknak, de az ízlésünknek nem minden esetben… Erre legyen itt egy példa: reggelire sült szalonna némi zsírral, hozzá cikória- vagy pótkávéból főtt feketekávé vagy tea. Tej nagyon ritkán került az asztalra, a főzelékek mindennaposak voltak, borsó-, lencse-, bab-, krumplifőzelék ‒ de hadd ne soroljam tovább…

1959. március elején kezdődött a szakmunkásvizsga, előbb az elméleti tantárgyakból, később a szakmai gyakorlatból. Akik az elméleti vizsgán nem feleltek meg, azok már szakmai vizsgára nem is mehettek, azokat három vagy hat hónapra „visszavágták”, nem kaphattak szakmunkás-bizonyítványt, és csak betanított munkásként dolgozhattak mindaddig, amíg le nem tették a vizsgát.

Ekkoriban egy Dudás István nevű építésvezető megkeresett, hogy egy munka elvégzéséhez kellene neki 12 fiatal kőműves. Mondtam neki, hogy még a szakmunkásvizsgára készülök, mire közölte, hogy a szakmunkás-vizsgabizottság elnöke, Barvitz János javasolta az eddigi vizsgáim alapján, hogy engem keressen meg. A vizsgák letétele után, amikor a szakunkás-bizonyítványt a kezünkbe kaptuk, hazamentünk egy hétvégére, és a következő héten már dolgoztunk is az akkor bányászszálló bővítésén a „Tardona-parton”, ott építettünk fel egy üzemi konyha épületet is Dudás István építésvezető,Grózman Pál művezető és Barvitz János kitűző irányításával. Mint fiatal brigád az értékelések alapján nagyon jól kerestünk, és szinte minden negyedévben a termelési tanácskozásokon jutalmaztak bennünket.

1959. április, alapozás közben: Dózsa Sándor, Enyedi Sándor, Reszegi Lajos és a háttérben Markos László kőművesek láthatók

Az épület alapozása és a kéménypillér építése. A képen Reszegi Lajos, Enyedi Sándor, Tóth András és Pósa Gábor látható, az időpont pedig 1959. május

Berentei kitérő

A bányászszálló befejezése után „telepítettek” át bennünket a berentei építkezésre, s ezt követően visszahelyezték a brigádot a „libalegelőre”, ekkor már 1960. év májusát írtuk.

A berentei építkezésről tudni kell, hogy az ott létesített “Kokszolót” nem üzemelték be, mivel kiderült, hogy téves elképzelések alapján valósították meg 1953‒1956 között. Kiderült, hogy a Berente és környékén bányászott szenek nem alkalmasak kokszolásra. Az épületeket 1959 októberétől 1960 májusáig részben lebontottuk, részben pedig a PVC-gyár felvonulási épületeként átalakítottuk. Ezzel egy időben alakítottuk át Berentén az 1956-ig üzemelő rabtábor épületeit ideiglenes lakásoknak. Négy darab kb. 30 méter hosszú és 10 méter széles épületek voltak. Hő- és vízszigeteléseket végeztünk az épületeken, új tetőszerkezetet és vakolatot kapott. E munkaterületen dolgozott a kőművesbrigádom (12 kőműves) 1959 októberétől 1960 áprilisáig. A cég, amelynek az égisze alatt ezeket a munkálatokat végeztük, a 31. számú Állami Építőipari Vállalat fő-építésvezetőség volt, székhelye a “Békevárosban”, az Építők útján, a 112. sz. Ipari Tanuló Intézet mellett volt található. Hogy ezekkel az épületekkel később mi történt, arról már nincsenek ismereteim.

Sport és a lányok…

Az eltelt több mint három év életem egyik legszebb időszakai közé tartozik, lévén, hogy még ekkor kezdtem igazán az életet, másrészt pedig az intézet nagyon jó tanító volt számomra. Lehet, hogy nem mindenki így élte meg ezt az időt, de én boldogan emlékszem rá.

Az 1956-os események után a fiatalokat nagyon kemény kézzel fogta a rendszer. Nagyon katonás nevelést kaptunk az intézetben is, de tanáraink, oktatóink mindig „emberek” tudtak maradni. Ott kapcsolódtam be az ifjúsági mozgalomba, ami a későbbiekben is hatással volt az életemre. Lehetőségem volt az intézetben sportolni, atletizáltam és fociztam. Testnevelő tanáraink, Hámori László, később Fazekas János, mindent elkövettek, hogy hasznosan és jól töltsük a szabadidőnket. Részt vettünk az MTH** bajnokságban, úgy emlékszem, eredményesen. Tanulótársaim közül később néhányan a KMTK labdarúgócsapatának is tagjai voltak, mint például a Szuscsák János, és úgy tudom, hogy a Pósa Gábor is. Meccseket kötött le a tanárunk a Miskolcon állomásozó szovjet katonákkal, az aggtelki határőrökkel oda-vissza vágó alapon, ez is lehetőséget teremtett arra, hogy kimozduljunk az intézmény falai közül. Aktív sporttevékenységem elismeréseként könyvjutalomban részesültem, amit nagy becsben őrzök jelenleg is.

Természetesen udvarolgattunk is a lányoknak, és mivel mi olyan sokan voltunk, az ott lakó lányok viszont kevesen, iparkodni kellett elnyerni a kazincbarcikai lányok kegyeit. Többekre még ma is emlékszem, de különösen egy család volt, ahová én mindig szívesen jártam, Pintérékhez… Sajnos nem tudom, mi történhetett velük, az édesanya férje a háborúban esett el, és ő egyedül nevelte négy gyerekét: három lányt és egy fiút. Egy-egy vasárnapi kimenő alkalmával még bálokba is jártunk, ahol lehetőség nyílt az ismerkedésre, na meg a moziban is.

Az Építők útján az akkori munkásszálló lépcsőházi bejáratánál 1959. tavaszán. Reszegi Lajos, Dózsa Sándor, Horn András, Zsigó Mihály, Markos László, Fintor Gyula, Lazúr Gyula, Kiss Miklós, Bogáti Sándor és Tóth András – és még sokan mások…

Úgy tervezem, jövőre még egyszer megnézem a várost

1960 májusában a szülővárosomból kedvező munkahelyi és tovább tanulási ajánlatot kaptam. Nem akartam ezt a lehetőséget elszalasztani, így felmondtam a 31. sz. Állami Építőipari Vállaltnál. Sajnos ez abban az időben nem volt egyszerű, három módon lehetett elhagyni a munkahelyet; vagy azonnali hatállyal elbocsájtanak (ezt fegyelmi vétség után tették), vagy önkényesen kilépek a munkahelyről (ez viszont a további munkavégzésre szankciókkal járt: fizetett szabadság megvonása, szociális juttatások csökkentése stb.), végül a harmadik lehetőség, hogy a munkahely első számú vezetője hozzájárulással kiadja a munkakönyvet ‒ ezt nagyon ritka esetben tették meg. Én ezt úgy értem el, hogy a brigád tagjainak írásban vállalniok kellett, hogy az én eljövetelem után is egyben maradnak és tovább dolgoznak a vállaltnál. Végül is tízen maradtak, mert egy földimmel együtt Hajdúnánáson vállaltunk munkát, és a fő-építésvezető mindkettőnk eljöveteléhez hozzájárult.

Így hagytam el a kazincbarcikai munkahelyemet 1960. május hó 16-án, és 17 én már az új munkahelyemen dolgoztam Hajdúnánáson.

Amióta elköltöztem a városból, főleg a hatvanas évek elején, néhányszor visszamentem, nosztalgiáztam, s ebben az időszakban még volt tanulótársaim és brigádtagjaim*** közül is találkoztam néhánnyal. Voltak barátaim, akik a városba kerültek dolgozni, a művelődési ház igazgatója, Czeglédi Lajos, a könyvtárvezető Czeglédi Lajosné, és a későbbi első titkár Újhelyi Tibor is. Az akkori BVK egyik igazgatójával, Körtvélyes Istvánnal és jó barátommal, Básti Jánossal, valamint az intézeti tanárommal, Ujvári Istvánnal tartottam még a kapcsolatot, és nagyon jóleső érzéssel nosztalgiáztunk a városról. Csak azt sajnálom, hogy elég sok fényképet időközben feleslegesnek ítéltem és kiselejteztem. Csak néhány darab képet tartottam meg emlékül, amit már fel is raktam a Képi Demokrácia oldalra. Sajnos volt osztálytársaimról, brigádtagjaimról az óta nem tudok semmit, bár nagyon kíváncsi lennék, hogy kinek milyen élete volt. Egyszer kísérletet tettem egy osztálytalálkozó megszervezésére, de ez sajnos csak kísérlet maradt. Az első elküldött leveleim „Címzett ismeretlen” jelzővel érkeztek vissza. Az internet segítségével nemrég tudtam meg, hogy az egyik földim, aki ott maradt dolgozni és ott alapított családot, viszonylag korán meghalt.

Tervezem, hogy jövőre egy kirándulás keretében még egyszer széjjelnézek a városban. A készülő visszaemlékezésemhez majd az ott látottak minden bizonnyal újabb adalékul szolgálnak.

♦
Reszegi Lajos Hajdúnánáson született 1941. február 8-án, egy kilencgyermekes, polgári beállítottságú család hetedik gyermekeként. A kőműves szakmunkásvizsga megszerzését követően három évet dolgozott a szakmában, a munka és család mellett hosszú éveken át tanulással töltötte az időt. Előbb elvégezte Debrecenben az akkor még hagyományos mezőgazdasági technikumot, majd később Budapesten szakirányú egyetemre járt, ahol agrárpolitikusként végzett. Élete során több munkahelyen dolgozott, városi tanácson, városi KISZ-bizottságon, a rendszerváltásig politikusként. Dolgozott a Debreceni Konzervgyár osztályvezetőként, végül egy kereskedelmi kft. ügyvezető igazgatójaként lett nyugdíjas.

* A Maximenko falazási munkamódszere ‒ Szovjet tapasztalatokkal a szocializmus építéséért című, 1951-ben kiadott könyv fülszövege szerint: „A fejlett munkamódszer lényege, hogy a munkát a helyes szervezéssel könnyebbé és gyorsabbá teszi, kisebb erőkifejtés mellett nagyobb termelékenységet eredményez. A mozdulatok természetesen és gyorsan követik egymást és megfelelő begyakorlás után könnyen, fáradság nélkül halad a munka. Mindenki pontosan tudja mi a teendője és hol a helye. Anyagok is, munkaeszközök is elő vannak készítve. A fárasztó és kedvetszegő ácsorgás, tanácstalanság elesik.”

** MTH: az ipari és a kereskedelmi szakmunkás-utánpótlás biztosítására 1950-ben életre hívott szerv, amelynek hatásköre az ipari és kereskedelmi tanulók iskoláira terjedt ki. Az 1952‒53. tanévtől a vas-, építő-, a bánya- és faipar számára biztosította a szakmunkásokat. 1956-ban megszűnt, 1957-ben hatáskörét a Munkaügyi Minisztérium egyik főosztálya vette át.

***A 12 kőműves: Reszegi Lajos, Dózsa Sándor, Pósa Gábor, Zsigó Mihály, Enyedi Sándor, Tóth András, Kiss Miklós, Lazur Gyula, Bogáthi Sándor, Szuscsák János, Horn György, Markos László.