Nyilt levés Semjén Zsolthoz!

    Ízekre szedve ...

    

    Nyílt levél Semjén Zsolthoz

    2012 december 11 3:44 du. komment

    Tisztelt Uram!

    Nem tagadom, hogy bizonyos kárörömmel vettem tudomásul, amikor az Ön által lelkesen alkalmazott, és később büszkén hangoztatott ”fekete piár” végül Önt is utolérte és leterítette. Úgy érzem van ebben egy szemernyi isteni igazságszolgáltatás.

    Már akkor nyilvánvaló volt, hogy Ön gyanús, amikor magát, közvetítők segítségével, a ”keresztényüldözés” áldozatának igyekezett feltüntetni, holott senki nem üldözte, legfeljebb kritizálták, mint kiderült teljes joggal. A kritikák pedig nem a kereszténynek szóltak, hanem a gyanús tolvajnak, akinek Ön rövidesen bizonyult. Az Ön szószólóin kívül egyetlen épeszű kereszténynek sem jutott eszébe tiltakozni az Önt ért gyanúsítás miatt, sem pedig Önt védelmébe venni.

    Hadd szögezzük le már az elején, hogy a plágium nem egyéb, mint közönséges lopás és az elkövetője közönséges tolvaj. Ez a magatartás vallási és polgári értelemben egyaránt elfogadhatatlan, menthetetlen és üldözendő, tekintet nélkül arra, hogy mik voltak a szabályok húsz év előtt és, hogy az elkövető ”jóhiszemű” volt-e az elkövetéskor. Ön, amikor plagizált, akkor lopott, Ön egy tolvaj, és mint ilyen, ha üldözést nem is, de megvetést és büntetést feltétlenül megérdemel.

    Hadd térjek rá azonban az Ön minősíthetetlen ”sajtóértekezletének” a kiértékelésére, ami alkalmasínt a célja ennek a levélnek. Nem maradhat ugyanis szó nélkül az a körülmény, hogy az Ön verbális megnyilvánulása nemcsak szemérmetlen hazugság volt az első szótól az utolsóig, hanem egy szánalmas tanúságtétele az erkölcsi érzék teljes hiányának Önben.

    Mint az ma kiderült, Ön nemhogy doktornak, magyarnak, vagy politikusnak, de embernek is silány. De hadd lássuk, miket mondott Ön a nyilatkozatában!

    ”Teljes nyíltsággal jártam el…”

    Valóban? Ön utólag hozta nyilvánosságra a dolgozatait és soha egyetlen szóval nem adott magyarázatot a szövegegyezésekre. Az Ön ”nyíltságából” egyetlen szó magyarázatra sem futotta a vádakkal szemben, ahelyett nem átallott a keresztényüldözés mentsége mögé bújni, mindjárt beépítve az ostoba mentegetődzésbe a kódolt zsidózást is. Hiszen ki más üldözte volna Önt mint a zsidók.

    ”A szakmai hozzáértésem és a kompetenciám az nem kérdőjelezhető meg.”

    Kedves Uram! Ön itt nemcsak a tagadás, hanem a kevélység bűnébe is esik egyszersmind. Mindenki szakértelme megkérdőjelezhető. Ez a kijelentés egymagában is elárulja, hogy Ön, minden jeles osztályzata ellenére, egy szánalmas ignorámusz. Az egyetemnek nem kellett politikailag elfogultnak lennie ahhoz, hogy Önnek kedvezzenek az osztályzásnál, elég, ha tudták, hogy Ön politikus és máris befolyásolhatta őket az Ön jelenléte. Még ma, húsz év után is, az egyetem mint megszeppent kisgyerek hajlik meg az Ön pozíciója előtt,

    túl megfélemlített ahhoz, hogy megismételjék az eljárást, amellyel egy korábbi esetben az orvosi egyetem nem tétovázott eljárni. A szégyen, melyet Ön hozott rájuk, most már őket is terheli, amíg a sarkukra nem állnak.

    „….senkitől, soha nem titkoltam el semmit.”

    

    De hát azt a körülményt, hogy szemérmetlenül másolta mások szövegeit mégiscsak  eltitkolta! Vagy nem? Hiszen mindössze idézőjelekre lett volna szükség azt elismerni, de mégsem hihető, hogy azok következetesen, véletlenül maradtak ki a dolgozatokból. Eltitkolni igyekezett a lopást. Az pedig nem ”semmi.”

    ”…az érintett oktatóknak a vitatott szövegeket szükségszerűen ismerniük kellett.”

    Ah, igen. Most már értem: a hiba alkalmasint az oktatóké volt, akik vagy nem ismerték, vagy nem ismerték fel a másolást, nem pedig az Öné, aki sikeresen félrevezette őket. Így persze már rendben is van a dolog, a lopás teljesen rendjén való, amíg azt nem veszik észre. Márpedig nem vették észre, vagy ha igen, akkor hallgattak róla, így a hiba náluk van és nem Önnél.

    ”…ha bármilyen tudományetikai vétséget követtem volna el,…”

    Volna!? Ön azokat, most már biztosan tudjuk, kétség kívül elkövette. Itt a ”volna” egy újabb hazugság. Ön azokat a vétségeket elkövette, Ön lopott, ez most már egy megalapozott tény.

    ”…miért nem jelezték akkor?”

    Nem jelezték, mert vagy Ön félrevezette őket, vagy mert gondatlanok voltak, vagy mert kedvezni kívántak Önnek. Ez azonban mindössze megkönnyítette a lopást, de nem menti azt. Hogy az Egyetemet és a szóban forgó oktatókat terheli bizonyos felelősség az nem kétséges, de ez Önnek savanyú vigasz.

    ”…miért most húsz év után?”

    Azért most, Tisztelt Uram, mert az Ön teljes karrierje, mindennapi tevékenysége, és döjfje, olyan mértékben irritálja a közvéleményt, hogy annak alapján jogosan merült fel a gyanú, hogy egy művelt ember, egy doktor, nem viselkedne úgy mint Ön. Mint látható, a gyanú alapos volt. És ellentétben azzal, amit az Ön szócsöve állított a magyar sajtóról ez ügyben, hogy tudniillik ez a magyar sajtó legalja, valójában ez annak egyik legfényesebb teljesítménye, a civil bátorság és újságírói tisztesség diadala, hogy fényt derített az Ön üzelmeire.

    ”…húsz év után akarnak pellengérre állítani.”

    Úgy van. Önnek ott, azon a pellengéren a helye, hadd lássa mindenki, napról napra, ott a parlamentben, hogy íme, itt egy pozőr, egy "áldoktor", egy tolvaj pöffeszkedik az első sorban.

    ”Teljes jóhiszeműséggel jártam el, akkor is, most is, ezért minden erkölcsi természetű vádat visszautasítok.”

    Vagy úgy! Ön tehát jóhiszeműen másolta egyik oldalnyi szöveget a másik után a dolgozatába, jóhiszeműen nyújtotta be a szedett-vedett dolgozatot elbírálásra és jóhiszeműen vette át a doktorátust, mondván: ha őket nem zavarja az, hogy másoltam és nem dolgoztam meg érte, akkor engem miért zavarna. Szép kis jóhiszeműség! Most pedig, azután, hogy az Egyetem világosan megállapította a csalás tényét, Ön jóhiszeműen állítja, hogy minden rendben van. De ez csak a technikai része a dolognak. Az erkölcsi megfontolás, melynek alapján Ön ”visszautasít” az, hogy miután ön jóhiszeműséget tulajdonít a saját eljárásának, azt kétségbe vonni nem lehet, még akkor sem, ha napnál világosabb, hogy itt jóhiszeműségről sem most, sem korábban nem lehetett szó. Ez a

    pillanat, amikor Ön a lopás bűntettéhez hozzáadja a hazugságot is. Ezen a ponton lett volna lehetősége beismerni a ”hibát” és bocsánatot kérni. De a döjf ebben megakadályozta: Ön nem követhet el hibát, amíg jóhiszemű és nem fedezik fel a lopást, hiszen a jóhiszeműség arra felmentést ad még a lelepleződése után is. De nem. Az Ön esetében

    jóhiszeműség még nyomokban sem fordul elő: tudatosan csalt és tudatosan vette hasznát az ebül szerzett doktorátusnak.

    ”Nyilvánvaló, hogy politikai ellenfeleim fekete piárral karaktergyilkosságot készülnek elkövetni ellenem.”

    Itt mutatkozik meg az, hogy Ön mennyire nem érti a saját helyzetét. Nem az ellenfelek, hanem a szabad sajtó leplezte le. De ugyan, milyen gyilkosság lenne halálosabb az Ön karakterének, mint a saját szavai és tettei? Nincs az az ellenfél, mely oly hatékonyan tudná az Ön ”karakterét” a maga valójában megmutatni, mint ahogy azt ennek a szánalmas lopási ügynek sikerült, vagy az Ön szánalmas magyarázkodása teszi. Ön fennen szaval a mások erkölcseiről, miközben maga is mélyen erkölcstelen és képtelen az önkritikára.

    ”Nem találtak fogást és most ezt a ürügyet használják fel.”

    Ez valóban csak ürügy? Nem egy valódi ügy? Lehet Ön annyira elvakult a helyzete megítélésében, hogy nem ismeri fel az ügy valódi súlyát? Úgy látszik, hogy ez lehetséges, habár elképesztő. Uram! Önt egy szakértő bizottság kétség kívül tolvajnak mondta ki, az  pedig nem csak egy ürügy. Önt elmarasztalták. Nem az ellenfelei egyedül, de az Egyetem

    is. Itt nincs ürügy, itt bűnösség van és a bűnös Ön.

    ”…nekem az életcélom és a küldetésem a magyar nemzet újraegyesítésének a szolgálatáról  szól,… akikért mindent elviselek.”

    Akkor mindjárt hadd gratuláljak. A magyar nemzetet máris sikerült  egyesítenie abban, hogy Önt megvesse. De az isten mentse meg azt a nemzetet, melyet Ön egyesít, a maga ingadozó erkölcsi érzékével, gyanús politikai manipulációival és tisztességtelen hátsó szándékaival. Nemzetünk egyik reménye az, hogy erre nem kerül sor.

    

    Befejezéssül hadd csatlakozzam az előttem szólóhoz, amennyiben szeretném meggyőzni Önt arról, hogy az istenért le ne mondjon. Önt, mint ennek a romlott rendszernek az egyik szimbólumát, ott szeretném látni az első sorban, érzéketlen mosolyával az arcán, amint a gyalogjait hallgatja erkölcsről és magyarságról szónokolni. Üljön csak ott, bólogasson, szónokoljon, emlékeztesse a magyarságot, hogy a sorsának intézését egy tolvajra bízták.

    Kerekes Sándor